Szeretek ősszel az erdőkben egyedül futni, a családdal túrázni, vagy csak a kutyámmal kóborolni. Olyan ez nekem, mint egy második otthon - távol a mindennapok mókuskerekétől, felszabadultan lehet élvezni a természet szépségeit. Szinte minden egyes alkalommal valami érdekesbe botlik az ember - és jobb esetben nem is esik el benne - szóval amikor megláttam, hogy az egyik ismerősöm érdeklődik a Mecsek 4 Hills Maraton eseményére, rögtön kattintottam én is.
Három különböző távon lehetett indulni:
S - 13km, 300m+ szintemelkedés, M - 28km, 720m+ és L - 41km, 1420m+.
Az "S" távot túl kevésnek találtam, viszont az "L" táv 41 kilométere és a hozzá tartozó szintemelkedés gyorsan el is döntötte, hogy az "M" lesz számomra a befutó. Ráadásul az "L" távnál a versenyzők nem is tudhatták meg az útvonalat, csak aznap reggel. Még poénkodtunk is az ismerősökkel, hogy: Reggel minden "L" távosnak bekötik a szemét, berakják őket egy buszba, majd 41km-rel odébb kilökik őket: - Na, találjatok vissza, ha tudtok! :)
De ne kanyarodjunk el az "M" távtól: A reggel 10 órás rajt szinte tökéletesnek tűnt a maga napsütéses, 12 °C fokával. "A majdnem tökéletes futóidő" - mondjuk egy pár darab felhőnek még örültem volna, de sajna az egész verseny alatt nem jött egy sem, volt is melegem a nyitottabb, napsütéses részeken. Viszont előrelátóan vittem a fehér sapimat - ami általában csak nyáron van a fejemen - fura is volt így November közepén.
A rajtcsomagot is sikerült időben átvenni, a benne lévő almát pedig ott rögtön meg is ettem. Átöltöztem, rövid ujjú póló, rövidnaci, hátizsák, Speedcross.
A rajtcsomag egy része...
A tervem egyszerű volt, a pulzus nem mehet 155 fölé a verseny első felében, a meredek dombokat megmászom, tartalékolok, viszont a lejtőkön rombolok lefelé, azokat nagyon tudom élvezni! Utolsó ellenőrzés, hogy megvan-e minden, zselék, csokik, telefon, kulacs, stb. majd 10 előtt 2 perccel beálltam a családias - kb. 40 fős - mezőny közepére. Az útvonal az órámon, mi baj történhet?
A rajt pillanata... jól elbújtam :)
Rajt! Mindenki nekilódul, a mezőny eleje 5 perc alatti kilométerekkel kezd. Én csak a pulzusomra figyelek, 130-140-150-160-165, hűha, nem így terveztem, de mindenki fut el mellettem. Próbálok megnyugodni kicsit, mély levegő, - nyugi, próbáld élvezni, nem elfutni az elejét - mondogatom magamnak, aztán jön az első emelkedő, majd a következő, ami még meredekebb. Végül 175-ig engedem a pulzust, ott már tényleg kapkodom a levegőt, - ha most nem veszel vissza, akkor véged lesz 20 km-nél - mondja a józan eszem. Hallgatok rá és elkezdek séta-futás párosra váltani, figyelni a pulzusra, hogy ne szaladjon el teljesen. Más is így van vele, ők is sétára váltanak. Több embert megelőzök, míg én a hosszú lábammal lépek 1-2-t, addig másnak ez 3-4 lépésbe is beletelik. Élvezem a dolgot, kicsit megint elengedem a pulzust, az agyamnak állandóan vissza kell húznia a valóságba, hogy ne kapkodjam el ezt most, mert vissza fog ütni.
Közben iszom folyamatosan a vizet és kezd melegem is lenni, jó lenne már beérni a sűrűbb erdőbe, ahol több az árnyék. 5,3 km-nél érem el a frissítőpontot, mindenki élvezi az asztalnál a "lakomát" - mazsola, banán, szőlőcukor, kekszek, víz, iso, kóla. Én gyorsan megtöltöm a kulacsom, belemarkolok a sós kekszekbe és már futok is tovább jó pár embert megint megelőzve. Ezt eredetileg is így terveztem, minimális idő a frissítőpontokon, van nálam bőven csoki, meg high5 gél, azokat meg el lehet majszolni miközben mászik fel az emelkedőkön az ember.
Jó tempót megyek tovább felfelé, tudom lassan itt a lejtő, na ott majd lehet "csapatni". Utolérek megint valakit, melléérek, felveszem a tempóját, beszélgetünk kicsit. Meséli, hogy ő tegnap is futott valamilyen versenyt 26-28 kilométert talán és kicsit be van állva a lába. Elismerésem - mondom neki, közben meg csak nézek csendben magam elé, hiszen pihenten tudom azt a tempót mint ő. Közben elérjük a lejtőt, kezdek ellépni tőle, jobban megy mint neki, ráadásul össze is szűkül az ösvény. Visszanézek, intek egyet, majd nekilódulok. Suhanok az úton, olyan gyorsan pakolom az egyik lábamat a másik elé, ahogy csak tudom, a szívem zakatol, bőven 175 fölött van már a pulzus, de nem érdekel, magával ragad az erdő. Ez most csak az enyém, senki sem veheti el tőlem.
Sajna a "flow" érzése nem tart tovább 4-5 percnél, mert a 10-15%-os lejtőből hirtelen kanyargós, köves, gyökeres 25-35%-os lesz, úgy kell fékeznem magam, próbálok kapaszkodni a mellettem lévő fákba, hogy lassuljak és nagyon-nagyon oda kell koncentrálnom a következő lépésekre, mert ebből borzalmasan nagy esést is össze lehet hozni. Végül is leérek a völgybe esés nélkül, pár száz méter sík terep jön, majd megint emelkedik a pálya. Visszanézek megint, a "beszélgetőpartneremet" nagyon lehagytam, sehol sem látom. Boldogan kezdem meg a következő mászást, 3 kilométer most csak fölfelé lesz.
Jól éreztem magam, 20-30 percenként mindig ettem valamit, gyomor, lábak, pulzus rendben volt. Valaminek történnie kellett. Egy hídon keltem át, szalagozás a híd bal és jobb oldalán is. WTF? Kérdem magamtól, ez meg mi, most merre? Hirtelen ötlettől vezérelve elindulok balra - ahelyett, hogy megnéztem volna a tracket az órámon. Mászok fel a piros sáv turistajelzésére, de nem találok szalagot. Megyek tovább, mondom hátha. Hangokat is hallok magam előtt, biztos jó irányba megyek. Kisvártatva túrázó családba botlom, kérdem tőlük, hogy láttak-e errefelé futókat. Ők egyet sem. Na basszus, hátra arc. Vissza a hídhoz. Összesen 700m plusz, ráadásul a lejtőn lehagyott futótárs is visszaelőzött. Mondjuk nincs messze, mérges vagyok, hamarosan utol is érem. Természetesen csak magamra lehetek mérges, ha ott van a térkép az órán miért nem használtam?
Megint együtt haladunk, mászunk fel a következő, majd a következő hegyre, patak folyik mellettünk, szemből a fák között napsugarak törnek át: pazar!
Futótársamat megint szép lassan elhagyom, de nem nagyon, látótávolságon belül vagyunk. 13.1 kilométernél érem el a következő frissítőpontot. Itt két versenyzőt (egy fiú, egy lány) is utolérek. Gyors kulacstöltés megint, egyikbe víz (7 dl), másikba iso (5 dl) kerül, marék sós keksz. Látom indul a két utolért, elköszönök és már csapódom is hozzájuk. Innen hármasban haladunk. Jönnek-mennek a kisebb-nagyobb emelkedők-lejtők, nagyon figyeljük a szalagozást, mert elég inkonzisztens, és most már előkeresem az órámon lévő térképet is, nehogy benézzük valamelyik ösvényt. Mindezek ellenére sikerül másodjára is eltévedni, a szalagozás hirtelen bevisz minket az erdőbe. Kóborolunk egy darabig, keressük, hogy merre tovább, hol a következő szalag. Az egész olyan logikátlannak tűnik. Persze az órámon lévő térképet megnézve gyorsan kiderül már nem is vagyunk a pályán.
Ez 800 méter plusz megint, ez van, ne mérgelődjünk. Nem is kellett sokat tovább haladnunk, szembe tájfutók(?) érkeznek, kicsik-nagyok, iránytűvel és térképpel a kezükben. Nekik is verseny, ugyanazzal a szalagozással? Na ezt nem csak mi nézzük be - gondoltam.
Ezek után együtt haladunk egészen a kb. a 17-18. kilométerig, ahol is egy kisebb holtpontot érek el, valami nincs rendben, kezdem éhesnek érezni magam, de kavarog is a gyomrom. Ilyen még nem volt velem. Lemaradok, sétálgatok egy kicsit, aztán arra jutok, hogy leerőltetek egy gélt+sportszeletet majd az egészet leöblítem 2dl iso-val, meg még egy dl vízzel. Nem telik el 5 perc, máris kezd visszatérni az erőm. Nézek az órámra: már több, mint 50 perce jövök az utolsó frissítő pont óta és nem ettem semmit! Annyira a szalagozásra figyeltem, hogy enni meg elfelejtettem. De legalább az őszi erdő gyönyörű.
20.9 km-nél érem el az utolsó frissítőpontot, a páros akikről lemaradtam abban a percben indulnak tovább, amint én beérek. Én megint csak a sós kekszet preferálom, iso-m még van, csak vizet töltök, a maradék 8 kilométerre elég kell, hogy legyen. Indulok is tovább. Ez a frissítés is egy percen belüli. Még látótávolságban vannak, próbálom utolérni őket, erőltetem a tempót, de a pulzus nagyon el akar szállni. Gondoltam, na majd a következő nagyobb lejtőn sikerül, addig meg csak bal-jobb, bal-jobb.
"Ember tervez" - a következő hosszabb lejtő olyan szar, technikás volt, alig lehetett normálisan végigmenni rajta. Kiálló gyökerek minden felé, faágak össze-vissza, kisebb-nagyobb kövek, amiket gyakran nem is láttál, mert egy egységes, barna avartakaró borította be az egészet. Itt vagy kifordul a bokád, vagy nem. - gondoltam. Persze az ilyen gondolatokkal vonzza be magának általában az ember a bajt. Le kellene már szokni róla és pozitívan gondolkodni az ilyen szituációkban is.
Szóval nem is kellett sokáig ereszkednem, kb. a 23. kilométerben jött is a baj, megcsúszott oldalra a lábam egy kövön, mert csak félig léptem rá - és már fordult is ki a bokám. Kiáltás, "b" és "k" betűs szavak, nyilalló fájdalom. Na, mondom kész, itt a vége, sohasem érek be, az erdei állatok lakomája leszek. A sötét gondolataim ellenére azért csak rápróbáltam, hogy reagál a láb a futómozgásra. Először nagyon fájt, majd 10-15 lépés után kezdett mérséklődni, végül pár perc elteltével elviselhetővé vált. Adrenalin + Endorfin = Örültem a dolognak, hiszen így ki tudom bekkelni a maradék pár kilométert, még ha holnap bicegnem is kell.
Futottam, sétáltam váltogatva ahogy a láb engedte, felfelé könnyebb volt menni, mert nem fájt úgy a bokám, természetesen innentől kezdve szinte csak lejtők jöttek. Ráadásul a verseny végére sikerült még egy eltévedést beletenni a futásba. Egy szántóföldre vitt a jelzés, a szélén traktornyommal.
A piros vonal helyett csak a kéken kellett volna menni...
A traktornyom kanyarodott és emelkedett, én pedig követtem, az órámra rá sem nézve, mikor aztán a kanyar - és a nyom - leírt egy teljes visszafordítót jöttem rá, hogy valami nem stimmel. Persze ekkor már megsüthettem a tudományomat az órámmal együtt, ami egyből mutatta is a hülyeségemet... :) Ja és ezzel még nem is ért véget a megpróbáltatásaim sora: a szántóföld 2 méter magas kerítéssel + villanypásztorral volt körbevéve. Persze annyi eszem nem volt, hogy visszamenjek még a kerítés mellett a lentebb lévő kapuhoz, meg szerintem a dac is erősen dolgozott bennem. Megint beletettem kb. 7-800 métert a pályába, meg vagy 50 m szintemelkedést, ha a fene fenét eszik, akkor se megyek vissza a kapuhoz, inkább átmászok itt és most.
A gondolatot tett követte: Megláttam egy kb. 1 m magasra leütött nagyobb karót a kerítés mellett, ráálltam féllábasan a jó lábammal, majd a kerítés egyik fa oszlopába kapaszkodva egy nagyot ugorva átvetettem magam rajta. Tompa puffanással értem földet a túloldalt, az esést csillapítottam minden tagommal, amivel csak tudtam és örömmel konstatáltam, hogy mekkora király is vagyok, mit nekem kerítés, vagy villanypásztor - ám korai volt az öröm - ebben a pillanatban mindkét combom olyan görcsbe rándult, hogy szó szerint az arcomra fagyott a mosoly... kínomban csak nevettem magamon, majd próbáltam lenyújtani mindkét lábam. Nem egyszerű ám! Próbáltátok már úgy nyújtani az egyik combotokat, hogy ne görcsöljön be azonnal a másik? Jó móka volt.
Ennél már csak az lett volna viccesebb, ha ezt az egészet végignézi valaki. A maradék 1 kilométer már eseménytelenül telt el. Befutottam, megkaptam a befutóérmemet, megittam a maradék pár korty vizemet, iso-mat, majd egy megfelelően hosszú rövid nyújtás után átöltöztem és vártam a többiek befutóját és az eredményhirdetést - ugyanis miután beértem a célba, rögtön megkérdeztem, hogy az "M" távon hányadik lettem. A válasz az volt, hogy ő nem tudja pontosan, de a harmadik-negyedik hely körül. Na, mondom ez szuper és vigyorogtam, mint a vadalma!
Ráadásként volt gulyásleves, el sem tudom mondani milyen jól esett a gélek és sportszeletek után. Leültem egy asztalhoz és beszélgettem azokkal akiket végül is nem értem utól. Mindenki mesélte a másiknak ki hol tévedt el, melyik szalagozást vagy utat nézte be, jókat derültünk egymáson. Majd következett az eredményhirdetés, ahol is kiderült a második helyen értem be! Leírhatatlanul jó volt ezt hallani. Én a dobogón! Hihetetlen!
Utólag - 2 nap elteltével - átgondolva ezt az egészet, azt kell mondjam ezt is, - mint minden mást az életben - a helyén kell kezelni. Nagyon nagy szerencsém volt ezzel a versennyel: családias mezőny hobbifutókkal, és az eltévedéseim száma/mértéke sem volt végzetes. A célban mások történeteit hallgatva örülhettem, mert voltak akik +3-5-9 kilométereket tettek bele pluszban a versenybe.
Remélem a verseny jövőre is meg lesz tartva, nagyon szeretném megint végigfutni, a helyismerettel a birtokomban már sokkal könnyebb lenne!
