Régóta nézegettem már ezt a túrát, már tavaly is szerettem volna teljesíteni, de akkor nem jött össze, mert nem tudtam magam mellé csábítani egy "őrültet" sem, aki végigfutotta volna velem ezt a 42 kilométert a Mecsek hegyei és a Zselic dombjai között. Na, idén biztosra mentem, már Március elején hirdettem a Futóegerek csoportjában, hogy itt ez a jó kis túra: Pécs-Dombóvár terepen, maratoni táv, 650m szintemelkedéssel, jönne-e valaki futva velem. Lesznek erdők, dombok, napsütés, madárcsicsergés meg minden... laza 5 és fél óra alatt végigmegyünk rajta. Nem is kellett sokat várnom, két bátor jelentkező is akadt, így gyorsan el is utaltam mindannyiunk előnevezését.

A túra útvonala

Volt még egy kicsit több, mint egy hónap a túráig, így be tudtam iktatni pár hétvégi hosszú futást, köztük egy laza 38-ast két héttel a nagy megmérettetés előtt, csak kíváncsiságból, hogy mire számítsak, mennyire tért már magához a szervezet a tavalyi hosszú kihagyás után. Meg a feleségemtől a 6. házassági évfordulónkra kaptam egy Ultraspire Alpha 2.0 hátizsákot, így azt is ki kellett próbálni hosszútávon. (Azt kell, hogy mondjam nagyon bevált, de az a bejegyzés még csak készülget, tesztelem még a zsákot egy pár hétig.)

Na, de vissza a beszámolóhoz: A túra napjára kora reggelre esőt és szelet írtak - nesze neked napsütés -, de a későbbi órákra már 12-14 °C-ot, így a réteges öltözködés mellett döntöttem. Fentre 3 réteg - egy thermos aláöltöző, fölé egy rövidujjú és egy vastagabb hosszúujjú, lentre pedig egy hosszú (szélálló) és egy rövid nacival készültem. Gondolkodtam erősen a szélkabát bepakolásán is, de végül úgy döntöttem, hogy nem viszem, az erdőkben nagyjából védettek leszünk, kb. az utolsó 10-12 km, ami nyílt terep, addig biztos, hogy csillapodni fog a szél - na, ebben nem lett igazam, de nem szaladok ennyire előre.

Kis csapatunk kicsivel 7 óra után ért Pécsre a Misina tetőhöz: elég szörnyű időjárási körülmények között: Szakadó eső és legalább 60-70km/h-ás szél fogadott minket. Gyorsan kitöltöttük a nevezési lapokat, majd megkaptuk a túra itinerét - amiben nagyon jól, részletesen le volt írva, hogy mikor merre kell mennünk, melyik turistaút jelzését kövessük - csapatfotó, majd irány észak, azaz Dombóvár.

Indulásra készen, kicsit fázósan

Legelőször is a sípályán kellett lejutnunk egészen a piros sáv jelzéséig, amit szalagozás segített. Mit mondjak, a szétázott, csúszós, meredek lejtő nem könnyítette meg a dolgunk, lassan kocogva, vagy bele-bele sétálva tudtuk csak elérni a célt. De jó lett volna most a tavaly tönkrement inov8-em. Viszont a kilátás pazar volt, - még így is, hogy a Mecsek jó része felhőkbe burkolózott - nem is tudtam megállni, hogy ne készítsek egy-két képet.

Felhőbe öltözött a Mecsek

Nem is kellett a sípálya végéig ereszkednünk, a szalagozás bevitt minket balra az erdőbe, ahol is párszáz méter megtétele után sikerült is jól elnézni egy kereszteződést és a Kisréti kaptatót másztuk meg a helyes irány követése helyett. Szerencsére az emelkedő 200m után véget ért és mivel egy darab szalagot sem láttunk útközben, így visszafordultunk, hátha másodjára már megtaláljuk a helyes irányt. Mindeközben "dicsértük is egymást", hogy mi lesz később, ha már az első kilométerben eltévedünk. Szerencsére ezután végig a kijelölt úton sikerült haladni, ahol nem voltunk biztosak abban, hogy melyik jelzésre kell áttérni, ott elő az itiner és inkább megnéztük.

A helyes utat megtalálva haladtunk az első ellenőrzőpont felé, a Rábay-fához, utunkat mindkét oldalon a már virágzó medvehagyma-tenger díszítette sajátos illatfelhőjével. (Én szeretem a medvehagymás pogácsát, meg magának a medvehagymának illatát, de 40-45 perc után azért kezdett elég lenni belőle.)

Vidáman szeltük át a medvehegyma-tengert

Mindeközben elértük a Rábay-fát, esőkabátos pontőr várt minket, - nem irigyeltem a fickót, még órákat kellett itt állnia az esőben az erdő közepén, majd a pontzárás után még vissza kellett másznia a sípályán a tv toronyhoz. (Ha esetleg olvasnád a bejegyzést: minden tiszteletem a tiéd, sőt nálam a "local hero" címet is elnyerted.) - gyors pecsételés, majd rohantunk is tovább, már amennyire a lejtőkön való csúszást, eséseket, valamint az emelkedőre való dagonyázós mászásokat, kidőlt fákon való átkeléseket annak lehet nevezni. :)

Szépen sorban esett-kelt mindenki a csapatból, nevettünk egymáson, majd magunkon is és fogadásokat kötöttünk, hogy ki lesz a következő. A jó hangulat adott volt, eközben pedig ki-ki közeli vagy szoros barátságot alakított ki a sárral.

Fújhat a szél, eshet az eső, eshetünk akármennyiszer, de a jókedv még minding tart

Szép lassan végigmentünk a piros sáv jelzésén, a széles földút egyre keskenyebbé vált, a végén már néha csak egymás mögött tudtunk haladni a vékony ösvényen, de még mielőtt elértük volna a piros kereszt jelzést, még megálltunk megcsodálni az Anyák kútja forrását, majd a patak mellett haladva egy dombról leérve a pazar vízesését is. (Galéria következik, katt a képre.)

A vízesés megcsodálása után nemsokára átkeltünk a patakon és a piros kereszt jelzésén folytattuk tovább az utunkat Mánfa felé. Emelkedők-lejtők jöttek mentek, teltek a kilométerek. Kisvártatva kiértünk az erdőből, majd pár száz méter megtétele után az árpád kori, román stílusban épült mánfai templom várt minket. Valamint a 2. ellenőrző pont is. Begyűjtöttük a pecséteket itt is, ráadásként mindannyian kaptunk egy-egy műzliszeletet/csokit.

A 12. században épült mánfai templom

Utunkat Sikonda felé vettük, egy darabig párhuzamosan haladtunk a 66-os főúttal, majd azon átkelve egy kisebb emelkedő következett. Gyönyörködtünk a tájban, szinte minden kilométerben akadt valami látnivaló. Lassan az eső is elállt, de a sötét felhők fölöttünk nem kecsegtettek semmi jóval. Az erős északi, északnyugati szél viszont továbbra is kitartott, amint kiértünk egy nyíltabb területre megtapasztaltuk az erejét.

"A 67-es út mellett az árokparton ülve." Hopsz, ez csak a 66-os, akkor futás tovább...

Közeledvén a második órához - pedig még csak a 13. kilométerben jártunk - értük el a sikondai ellenőrzőpontot, egy erdei pihenőt. (esőbeállót). Nem volt valami gyors a tempó, de az 5,5 órás teljesítésről már a sárdagonyázás közben lemondtunk. Kényelmes, sokat fotózós futókirándulás kerekedett a túrából. Ennél az ellenőrzőpontnál meleg teával és zsíros kenyérrel várták a túrázókat. Én mindkettőből kértem, a tea különösen jólesett, ugyanis kezdtem érezni a szélkabát hiányát. Amíg futottam addig nem volt gond, de mihelyst megálltam fotózgatni, vagy egy-egy ellenőrzőpontnál perceket álltam, elkezdtem fázni. Innentől kicsit sietősebbre vettük a tempót, kevesebbet kattogott a fényképező, de azért néha nehéz volt ellenállni, hogy ne készítsek "na még egy és futunk tovább" képet.

Ez az utolsó és futunk tovább... 

Közben a piros kereszt jelzéséről áttértünk a piros sávra, majd a piros sávhoz csatlakozott a zöld sáv is, majd már csak a zöld sávon haladtunk a Mecsek lábához, Mecsekpölöskére. Újabb ellenőrzőpont a szokásos dolgokkal: pecsét, frissítés (itt műzliszelet), rutinszerűen mentek már a dolgok, egyre kevesebb időt töltöttünk a pontokon, egyre többet futottunk. A kilométerek pedig csak repültek, 18-20-22, már megint egy ellenőrzőpont: Jó szerencsét vadászház. Hangulatos kis házikó, mellette a tűzrakó helyen ropogott a tűz, mondtam is a pontőrnek, hogyha ezt tudom, akkor szalonnát is hozok. Erre a válasz az volt, hogy van itt az is, ne aggódjak. :)

Egyszer eljövök még erre a túrára, de csak mint túrázó, semmi futás (vagy csak úgy az egyik hétvégén), és megsütöm azt a szalonnát! De most a szalonnasütés helyett csak saját magamat melegítettem fel a tűz mellett. Egy pár perc volt csak, de jólesett. Indultunk is tovább, hiszen a táv második fele még hátravolt. A Mecsek hegységei után mostmár a Zselic dombságai következtek, kisebb emelkedők és kisebb, elnyújtott lejtők, ami azt jelentette, hogy sokkal gyorsabban haladtunk, jól futható volt ez a rész. Az erdőket egyre gyakrabban szakították meg a mezők, szántóföldek, de körülbelül a 30. kilométerig azért viszonylag védettek voltunk a széltől.

Repcemező a domboldalon

A 32. kilométerben értük el a következő ellenőrzőpontot, szám szerint a hatodikat, pont jókor mert az ivótartályomból megint kifogyott a víz. Kicsit kezdtem éhesnek is érezni magam, meg aztán már jöttünk egy jó 4,5 órája, szóval itt volt az ideje, hogy mostmár víz helyett bekeverjek magamnak egy izotóniás italt az utolsó 11 kilométerre, pótolni az elveszített ásványi sókat. (Most napokkal később visszapörgetve fejben az eseményeket, ihattam volna egyet előbb is, mondjuk az előző pontnál, de mivel végig borús volt az ég, így kevesebbet is izzadt a szervezet, rendben volt ez még.)

Út a 6. ellenőrzőpont felé

Ekkor következett - a számomra - legnehezebb szakasz: igaz, hogy nem voltak emelkedők, viszont a Baranya csatorna töltésén kellett megtenni majd 4 kilométert a vizes, térdig - néha combközépig - érő fűben. Azt sem láttam, hogy hova lépek, csak reméltem, hogy nem fog kimenni a bokám. Ráadásként az északi szél egy cseppet sem csillapodott, ezalatt a szakasz alatt végig megnehezítette a dolgomat. A legrosszabb mégis az volt az egészben, hogy a teljesen sík terep miatt láttam magam előtt a következő falut - a közel 4 kilométerre levő célt - de nem akart közeledni. Fáztam. Csak tapostam a füvet, és már csak azért is rátettem egy kicsit a tempóra, hogy átlendüljek ezen a kisebb holtponton. Végülis elértem a falut és a hidat is, amin az ellenőrzőpont volt. Egy darab toll és egy kód, amit be kellett vésni a papírunkra, hogy itt jártunk.

A pecsétgyűjtő lap

Még 7 kilométer maradt a túrából. Fáradtan, de már a holtponton túl, bizakodva vágtam neki, az isonak köszönhetően már nem voltam éhes, a társakkal egymást motiválva daráltuk be a maradék kilométereket. A Gólyavárnál (8. ellenőrzőpont) még egy marék szőlőcukrot is magamhoz vettem, innen már csak 3 kili, arra elég lesz. Még egy gyors közös fotó a Szigeterdőben a 9. pontnál.

Már egy pár éve dombóvári lakos vagyok, de még csak most láttam először belülről a lakótornyot és az Őri Nándor Bélyegestégla Gyűjteményét. Ráadásul kutyafuttában tudtam megnézni mindent, mert szaladtunk tovább a cél felé.

Csapatfotó a Szigeterdőben a lakótorony előtt

Innen még 2000m a cél, már csak 1500, szuper, mindjárt ottvagyunk, a láb fáradt, de nem zavar, a többiek is így vannak ezzel. Befordulunk az utolsó utcába, látjuk a célt - a Gesztenye sörözőt - megállítom az órámat, beértünk! Hurrá!

Bemegyünk, megkapjuk a jutalmunkat a teljesítésért: a kitűzőket, az emléklapot és egy agyag plakettet. Kimegyünk, leülünk, röviden megvitatjuk a dolgokat, aztán én elköszönök a lányoktól otthon vár már a család.

A kitűzők és az agyag plakett

Az emléklap

Mindent összefoglalva ez egy nagyon jó kis futókirándulás lett. Szinte minden percét élveztem. Köszönöm a szervezők és az önkéntesek munkáját - nagyszerűek vagytok! Köszönöm Diának és Beának, hogy végigfutották velem ezt a távot még így is, hogy az időjárás nem volt kegyes hozzánk. Ha gondoljátok jövőre mehetnénk megint, minden évben nem lehet ilyen rossz az idő, nemde? 

U.I.: Ja, majdnem elfelejtettem: készítettem egy rövid videós összefoglalót is. Jó szórakozást hozzá!