Valamikor réges-rég, egy messzi-messzi Galaxisban...
Na jó, annyira azért nem volt rég. Szóval: gyerekoromban/iskoláskoromban nagyon aktív voltam: tömegsportok, aktív focista, atlétika. Testnevelő tanár akartam lenni, de sajna nem jött (jöhetett) össze, mivel az úszás teljesen kimaradt az életemből és a fősulira az lett volna az első követelmény. Így maradt nekem a programozó matematikusi pálya, a sport mellett mindig órákat tudtam kockulni a gép előtt ez tudta felkelteni az érdeklődésem. Mellette pedig az aktív foci, majd a későbbiekben a foci/edzőterem páros.
Ez egészen addig működött míg saját családom lett: megnősültem, megszületett a kislányom, valamint háztulajdonos is lettem, amire nagyon ráfért a felújítás. A sport szépen lassan kikopott a mindennapokból. Hol a feleségemnek segítettem, hogy egy kicsit fel tudjon szabadulni az egész napos babázásból, hol a házon kellett valamit tenni-venni. Igen, ezek mind jó kifogások voltak, mindig találtam okot, hogy most miért nem megyek a terembe, hogy most miért nem megyek focizni. Egy valami nem maradt el: az esti bőséges vacsorák és az ezzel járó pluszsúly. Nem telt el 2 év és a 81kg-os versenysúlyom egészen 107-ig emelkedett. 2011 karácsonyán ott tartottam, hogy próbáltam elbújni a fényképezőgép elől, hogy ne szerepeljek a fotókon, mert kezdtem megutálni magam. Persze jöttek a dagi viccek is: "Egy férfi nem férfi 100 kg alatt; Lilikének nem kell trambulin, jó lesz apa pocakja, az is elég nagy és puha; stb."
